Tizedik fejezet

- Reb! Hahó, ébredj már fel! Mennünk kéne!

Rebeka hirtelen nem tudja, hol van, idegesen néz köbe a hang forrását kutatva. Az erős fény egy kis időre elvakítja látását, aztán pillantja csak meg az őt pásztázó kék szempárt. Nem elég éber még ahhoz, hogy válaszoljon, álmosan pislog az előtte térdelő lányra. Lia szépségén most is elcsodálkozik. Szőke haja folyékony aranyként keretezi bájos arcát, ragyogó kék szemei mindenkit elbűvölnek. Most egy világosszürke, bő pulcsi és egy fekete nadrág van rajta.

- Hahó! Föld hívja Rebekát! Mindjárt sötétedik, nem maradhatunk itt! – szólongatta Lia, kicsit megrémülve a rámeredő, kifejezéstelen zöld szemektől – Jól vagy? Reb, ebben a pillanatban még egy zombi is elevenebbnek tűnne nálad! Térj már magadhoz! Látod balra, a fal mellett azt a férfit? Már elég régóta minket figyel… Nem ártana elindulnunk!

- És hova megyünk? – teszi fel Rebeka a logikus kérdést, amin aztán mindketten elgondolkoznak. Ádám nincs sehol, nekik pedig nincs hova menniük.

- Először csak menjünk el innen. Kérlek, álljál már fel!

- Jól van, jól van. Nem tudsz valamit Ádámról? Hol lehet?

Lia arca egy pillanatra elsötétedett, szemében harag villant. Biztosan még mindig haragszik Ádámra, amiért tegnap egyedül hagyta, és azóta sem jelentkezett.

- Nem, nem tudok. És az ő érdekében ajánlom, hogy ne most bukkanjon fel!

Amint kiléptek az ajtón, gyönyörű látvány tárult a szemük elé. Szinte megbabonázva nézték, ahogy a lenyugvó nap fénye rózsaszínre festi az eget, a felhőket aranysárga keretbe foglalja, a vízen tükröződve pedig ezernyi vakító szikrát alkot. Mintha kigyulladt volna a víz, a lángok pedig arany és rózsaszín színekben játszottak volna. Varázslatos.

Lia elindult, hogy valami szállás után nézzen, Rebekát pedig beküldte egy boltba, néhány fontosabb dolog beszerzése végett. Most már végzett a vásárlással, és hogy ne unatkozzon, megfigyeli a környezetét. Félhomály van, csupán a lámpaoszlop tetején pislákoló halvány fény világítja meg az utcát.Rebeka az utca melletti parkban ül, ami eléggé elhagyatott ebben a késői órában. Igazából, talán nincs is annyira késő. Az évszakkal járó rövid nappalok könnyen megtévesztik az embert.  Talán még csak két óra van. Talán még csak hét óra van. De az is előfordulhat, hogy már tizenegy. Nem  Rebeka nem tudja ezt megállapítani, időérzéke teljesen cserbenhagyta. Mintha most egyáltalán nem is létezne az idő. Ül a padon, a különös parkban. Azt út túloldalán, pont vele szemben, egy piros sapkás, piros tornacipős fiatalember áll, hátát a lámpaoszlopnak támasztja. Fekete bőrdzsekijét idegesen húzza össze magán, az óráját figyeli.  Rebekának fogalma sincs róla, hogy mit mutathat az az óra. Egyre idegesebb, már fel-alá járkál, egyre többször halad el a lámpaoszlop mellett. Kezeit fázósan egymáshoz dörzsöli, miközben az utat figyeli. Talán az is megfordul a fejében, hogy a várt személy soha nem érkezik meg. Balra néz, mindig csak balra, hátha a kopasz, szürke fa ágai mellett feltűnik az, akire vár. De az a valaki csak nem jön. Talán elfelejtette a találkozót.  Vagy egyszerűen csak nem akarja látni a pirossapkást.  Egy varjú károgása szeli át élesen a levegőt, ezzel néhány pillanatra megszüntetve a furcsa, hátborzongató csendet. Aztán a távolban egy autó tűnik fel. Nagy kerekei vannak. Közeledik a pirossapkás felé. Egy pillanatra azt hinni, hogy elhalad előtte, de aztán mégis lassítani kezd, és pontosan a figyelt ember előtt áll meg. Az ő arcán megkönnyebbülés suhan át. Valószínűleg tényleg tartott attól, hogy hiába várakozik, soha nem fog megérkezni akire vár. De megérkezett. A nagykerekű autó motorja halkan felberreg, majd eltűnnek a távolban, mintha soha nem is jártak volna erre. Csak a csendet hagyják maguk után, a különös, homályos csendet. Lassan köd ereszkedik a tájra, Rebekának egyre jobban kell erőltetnie a szemét ahhoz, hogy lásson valamit. Egyre homályosabb lesz a szeme előtt a fal mellett csendesen kuporgó alak is. Nem ad ki hangot, sokáig észre sem lehetett venni, hogy ott van. Fogai csendesen vacognak, igazából csak az arca előtti fehér felhők – melyek szaggatott légzése során keletkeztek – árulkodnak arról, hogy egyáltalán még életben van. Csak egyik lábán van cipő, melynek orrán egy hatalmas lyuk éktelenkedik. Nagylábujja kilóg a résen, és már szinte kékre fagyott a dermesztő hidegben. Másik lábán egy zokni maradványai árválkodnak. Nagyon hideg van, de Rebeka már nem érzi. Mintha valami furcsa bódultság, köd ereszkedett volna rá, minta az egész nem lenne más, csupán egy álom, egy varázslat, melyben ő a dolgok külső szemlélője, de nem tudja befolyásolni a történéseket. Mint ha egy másik világba került volna. Szédülés fogja el, mior újra megpillantja az úton közeledni a nagykerekű autót. Most a földön reszkető alak mellett áll meg, és a járda felőli ajtó mögül egy illető száll ki. Beszél valamit a fagyoskodó alakhoz, majd bemegy az üzletbe, aminek pont az alak mellett van az ajtaja. Ezt eddig nem is vette Rebeka észre, ezt a boltot. Mintha eddig nem is lett volna ott, és csak most került volna oda, hogy az illetőnek szüksége lett rá. Néhány perccel később az illető tele kezekkel lép ki az ajtón. Két pár zokni, egy meleg cipő, és puha takarók vannak nála. Megáll a földön kuporgó mellett, és neki adja a szerzeményeit. Az alak arcát mélységes hála lepi el. Ráncos arcán egy könnycsepp gördül le, egészen koszos, csomós szakálláig. Bár nagyon szeretne, nem tud megszólalni. De az illető nem is várja ezt el. Csak szótlanul megfordul, és visszasétál az autóhoz. Beszáll, majd újra eltűnik az út végénél. Csend van. Túl nagy csend. A park túloldalán egy ember fekszik a padon. Aranybarna szeme van. Nem pislog. Keze oldalt lelóg, ujjai érintik a földet. Kifejezéstelen tekintete az eget bámulja. Még mindig nem pislog. Teste elernyed, a felhők közül előbukkanó hold fénye megvilágítja sápadt arcát. Túl régóta nem pislog. Az úton ismét megjelenik egy autó. Egy macska szalad át előtte, valószínűleg kóbor. Érdekes zsemle színe van, piszkosfekete foltokkal. Az autó nem üti el, lassít. Aztán megáll az út közepén. Kiszáll belőle egy illető, és lassan odasétál a padon fekvő alakhoz, és ujjaival óvatosan lecsukja a szemét. Szomorúan elmosolyodik, majd eltűnik a távolban. Rebeka arcát könnyek áztatják. Nem tudná megmondani, hogy mikor kezdett el sírni. Észrevesz a sarkon egy szürke öltönyös embert. Szürke kalapja van, szürke szemei. Eddig a biciklijét tolta, de most megállt. Lila a biciklije. Kalapját a szél lefújja a fejéről, de ő nem megy utána, csak bánatosan nézi, ahogy a szél egyre távolabb röpíti szürkesége egyik darabját. Nem messze tőle két gyerek tűnik fel az úton. Egy fiú és egy lány. A kislány beszalad a boltba, a fiú a zsebeiben kotorászik. Keres valamit. Lyukas lehet a zsebe, mert nem találja. Lehajol óriási cipőjéhez, hátha ott van a keresett tárgy. Bojtos sapkája félre csúszik a fején, óriási lapátfülei kilógnak alóla. Nem találja meg, amit keres, arcán csalódottság tükröződik, miközben felegyenesedik. A kislány kijön a boltból. Egy doboz tej van nála, és négy fogkefe. A kisfiú arca felragyog. Meglátja az úton, amit keresett. De nem éri el, bárhogy is nyújtózkodik. Pedig a kedvenc sípja az. Emlék egy olyan személytől, akit soha nem fog elfelejteni. A kislány elmegy, a fiú tovább ácsorog. Nézi a sípot, melyet a szél most még távolabb sodor tőle. Csak áll, és néz, vágyakozó tekintettel. A nagykerekű autó újra felbukkan. Keresztülhajt a sípon. A sípon, ami a fiúnak olyan sokat jelentett.

Rebeka egy kéz puha érintését érzi a hátán. Valaki finoman játszik a hajával, tincseit rendezgeti a fején. Először meg sem lepődik ezen az egészen, túlságosan is a látottak, és az utca hangulata alatt áll. Aztán amikor ráeszmél, hogy már tényleg nincs egyedül, még sikítani sincs ideje. A kéz valamit a szájára tapaszt, édes, fullasztó illatot érez, majd minden elsötétedik. Ez talán illő befejezése ennek a napnak.

Kilencedik fejezet

- Szóval te vagy a barátnője. Remek. Ööö… izé.. Hát, gratulálok. Vagy mi.

Rebekának sikerült egy ilyen végtelenül szerencsétlen makogást összehoznia, amit nem is lehet csodálni, ha tekintetbe vesszük a benne lejátszódó érzéseket.

Szóval a vadbaromnak van barátnője. Gondolhatta volna. Már csak arra volt kíváncsi, hogy vajon hogy sikerült elcsábítania ezt a végtelenül elbűvölő, tündéri leányzót. Hiszen Ádám mogorva, durva, és kegyetlen is, bár valamilyen furcsa, józan ésszel fel nem fogható ok miatt, mégis megmentette az életét. Ez egy pillanatra megállította a fiúra irányuló rosszindulatú gondolatait, hálája jeléül.

Eközben persze már haladtak a poros földúton, gyors léptekkel és sietősen. Amikor Rebeka körülnézett, gyönyörű réteket látott maga mellett, döngicsélő méhekkel és gyönyörű pillangókkal. Egy különösen gyönyörű, sötéték enciánon sokáig pihentette pillantását, amíg csak gyors lépteikkel maguk mögött nem hagyták a csodálatos növényt.   Ekkor Ádám a rét közepe felé vette az irányt, úgy látszott, át szándékozik jutni a túloldalra.       A puha pázsit selymesen simogatta lábukat, a távolban egy vidáman csörgedező patakocska csobogott, frissítő habjai fehéren fodrozódtak. Egy kismadár leszállt mellé, ivott belőle, majd tovaszállt, vidám füttye lengte be a levegőt. Rebeka vett egy mély lélegzetet, és érezte a sok féle virág bódító illatát. Nem illett ez a nagy nyugalom, érezhető boldogság az ő hangulatához.

„Hát, legalább látom, hogy ez tényleg nem egy film. A filmekben (és balladákban, erre emlékszem, hogy tanultuk) az időjárás mindig alkalmazkodig a főhős hangulatához. Ha ebben a történetben én vagyok a főhős, most süvöltő szélben kellene keservesen haladnunk előre, nem lágy fuvallatok közepette sétáni, mely rózsaillatot hoz magával. A fényesen ragyogó nap helyett szürke felhők lennének az égen, a madárcsicsergés helyett a dörgő ég hátborzongató ricsaja övezne minket. Hogy ezt most miért gondoltam végig, arról fogalmam sincs, legfeljebb annyi haszna van, hogy rájöttem: nem egy filmben élek.”

Rebeka a fejét rakoncátlan vörös tincsei mögé rejtette, így senki nem láthatta szeplővel pettyezett arcát, és ő maga se lehetett része az őt körülvevő boldogságnak, amihez egyszerűen nem volt hangulata. Legszívesebben megint a feketeségbe menekült volna, mint mindig ilyenkor, de tudta, hogy abban az esetben Ádám még eggyel többször látná kiszolgáltatottan és gyengeként, és Lia is biztos megrémülne, pedig neki tényleg nem akar semmi rosszat.

Estére egy elhagyatott fogadóhoz értek, ami hátborzongatóan hasonlított  Ádámmal való találkozásának helyszínéhez. Csak itt talán egy kevéssel több ember volt, egy árnyalatnyival világosabb és épp hogy csak egy lehelletnyivel jobb hangulat. A szobában csupán egy mahagóni dohányzóasztal és 2 ágy volt (abból is az egyik összecsukható kis vaságy) a parányi fürdőszobán kívül, ahol kiégett a villany. A szobának nem nyílott az udvarra ajtaja, de földszinti lévén könnyűszerrel kiugorhatott bárki az ablakból, ami alig 2 méterrel magasodott a föld fölé. 

Az  ágyakat illetően hamar megegyeztek, Rebeka került a pótágyra, Liáé pedig a másik fekhely lett. Ádám nem tartotta szükségesnek aznap az alvást, neki valami dolga akadt és már kora délután le is lépett.

A két lány hát egyedül maradt a szobában. Rebeka, csak hogy csináljon valamit, bekapcsolta a tv-t, de csakhamar kiderült, hogy nem sokra megy vele, mivel apró fekete-fehér körökön kívül nem látszódott semmi a készülékben. Aprót sóhajtott, majd a távirányítót maga mellé dobva hanyattvetette magát az ágyon. Vörös hajkoronája sörényként terült szét mellette, világító zöld szeme kiragyogott porcelánfehér arcából.

 A mennyezet a feje fölött repedezett volt, itt-ott teljesen hiányzott róla a vakolat és foltokban beázott a sarkokban. A jobb oldalon, a plafon és a fal illeszkedésénél egy fekete pók tekerte épp szerencsétlen áldozatát egy ezüst szálú selyemhálóba, majd nekilátott annak elfogyasztásához, mit sem törődve az apró legyecske elhaló hangú erőtlen zümmögésével. A légy teste meg-megrándult a pók által okozott kínok következtében,  majd végleg megadta magát a halál rémisztő sötétségének. Rebeka megborzongott, és inkább elfordult a póktól, s inkább Liával elegyedett beszélgetésbe. Sokat megtudott a lány művészi hajlamairól, a kismacskájáról és természettudatosságáról. Persze ő is mesélt magáról néhány dolgot, mesélt a húgairól, kiskutzájáról és barátairól is.

Végül 11 körül tértek nyugovóra, s néhány perc után már mindketten békés álomba szenderedtek.

Esik az eső. Kopog. Valami kaparássza, karmolássza a sötétszürke macskakövet, ezzel rendkívül fülsértő hangot létrehozva. Valahol a távolban gyereksírás hangzik fel, a szél ijesztően süvít, egy macska siratódalba kezd. Hátborzongató. Félelmetes. Különleges. Egy alak tűnik fel a sűrű ködből, idegtépő lassúsággal közelít. Hajából csöpög az eső mikor eléri célját. Kedves arca van. Nem illik ide. Valaki felsikít.

-  Psszt! Valaki van itt! Te is hallod? – ébred Rebeka Lia félős hangjára, s álmát egy szempillantás alatt felejti el, mintha soha nem is létezett volna. S valóban, valami kaparászás, matatás hallatszik az ablak irányából.

- Maradj csöndben! Nézzük meg, ki az! Talán csak Ádám szórakozik, de ez nagyon úgy hangzik, hogy valaki be akar ide jutni... És nem vagyok benne biztos, hogy tiszták a szándékai.

Lia bólint, a két lány óvatosan közelít az üveg felé, majd visszafolytott lélegzettel ugranak egyszerre az ablakhoz, minha csak mindig ig ezt csinálták volna. Aztán torkuk szakadtából sikítani kezdenek, bár a terv nagyon nem így nézett ki. Viszont mindketten pánikrohamot kaptak, és a sikítás tűnt a legjobb megoldásnak, már ha belegondoltak ebbe így egyáltalán. Egy alacsonyabb fajta, vajszínű pulóveres alak áll előttük, egyik kezében pisztoly, másikban meg egy fúró, amivel a zárat igyekszik kinyitni, nem is olyan eredménytelenül. De a hangos visítozástól most ő is megmerevedik, mormol valamit magában, amit a lány nem ért kristálytisztán, de amit hall, az megrémíti. Rebekának alig néhány másodperce van őt szeügyre venni, mielőtt villámgyorsan kisuhan a kapu egyik nagyobbfajta résén.

A fiúnak barna, enyhén hullámos haja van, bőre napbarnított, gesztenyeszín szemeit kmiemeli a nyaka köré tekert fekete sál, bár nem valószínű, hogy ezt ő is tudja. Barátságosnak tűnő kezei végén hosszú, szép ujjai vannak, tenyere kicsit kérges, mosolygóráncok által barázdált arcán enyhe ingerültség látszik.

-          Hú, ez ijesztő volt! Én itt aztán nem maradok tovább! Nem merném újra álomra hajtani a fejm abban a tudatban, hogy a fúrós, félelmetes emberke bármikor visszajöhet, esetleg erősítést hozva magával. Menjünk, kérlek! – kérlelte Lia barátságosan, úgyhogy egy fél óra múlva már a hajnalódó ég alatt sétáltak, valami ehető után kutatva. Hamarosan egy kávézóhoz értek, ott fogyasztották korai reggeliüket, vidám beszélgetés közben. Így, hogy már kivilágosodott, nem is tűnt olyan félelmetesnek  ez a kis éjszakai kalandjuk.

 

Nyolcadik fejezet

Rebeka ekkor jött rá, hogy őt valamiért mostanában messziről kerüli a szerencse. Szívesen pánik rohamot kapott volna e hírnek a hallatán, de valahogy most  nem volt kedve hozzá. Szóval most még egy idióta is üldözi. Valamiért nem volt kedve a fiú orrára kötni szerencsétlen találkozását az elmebeteg őrülttel (ahogy Ő nevezte, Gruttóval), így inkább csak bólintott Ádám válaszára.


A következő három napban Rebeka "lábadozott", a napok nagy részét átaludta. Szüksége is volt a pihenésre, egyrészt sérülései súlyossága miatt, másrészt pedig a következő napok elkövetkezendő fáradalmai végett. Ugyanis 2-3 nap elteltével Ádám utasította a lányt, hogy rángassa ki őt az ágyból, mert indulnak. Mind a hárman. A lány kedvesen közeledett felé, és miközben Rebeka kábán öltözött és kifésülte a haját, addig ő vidámat csacsogott és gyorsan be is mutatkozott. Lia volt a neve, Rebeka szerint illett is vidámságához és természetességéhez ez a megnevezés.
- Indulhatunk! - jelentette ki Lia, miután lazán befonta mindkettőjük haját, és összepakolt 3 hátizsákot is. - Raktam el mindent, legalább egy hétre elegendő élelem van nálunk, nehezen lekövethető telefonok, kötél, és még az én táskámban néhány feleslegesnek tűnő, de bizonyos helyzetekben roppant fontosnak számító dolog. Jajj, te pedig ne nézz már rám ennyire rémülten, hidd el, nem kell mindenféle rémképnek születnie az agyadban! - ez utóbbit Rebekának címezte, akinek fogalma sem volt semmiről, és képzeletében már minden rémséges lehetőség lejátszódott.
- Ne csacsogj már annyit! Fogjátok a táskákat és induljunk. Elvégre nincs sok időnk.
Ezzel Ádám el is indult előre, maga mögött hagyva a két lányt, akik rögtön beszédbe is elegyedtek egymással, miközben ráérős tempóban a (Rebeka szerint) ijesztő fiú után sétáltak.
- Na, és te hogy kerültél Ádámhoz? Nem lehetett valami kellemes találkozás, ha utána csak sebekből álltál...
- Igazából az apja majdnem megölt... Aztán felrobbant a szálloda, ahol voltunk... És végül lerántott a harmadik emeletről.
- Ohh, hát akkor jól tippeltem. Amúgy mit csináltál vele, amiért ennyire utál? Ő mindenkivel távolságtartó, de azért téged szemmel láthatólag kimondottan kerül. Bár lehet, hogy csak megint a gyűlöletes elvének próbál megfelelni. Ne is kérdezd! Kiállhatatlan egy alak, és borzasztóan akaratos. De nagyon könnyen meg lehet szeretni, és talán épp ez a legnagyobb baj vele. Megszeretteti magát másokkal, aztán pedig ő nem szeret viszont. De hát ez nem is várható el tőle, nem igaz, kedvesem? Ó, bocsánat! Csak beszélek itt össze-vissza, de rólad semmit se tudok. Nem vagy valami beszédes, igaz-e?! Hány éves vagy? Nem hiányolnak otthon? Ja, igen! És hogy hívnak? Én még ezt sem tudom rólad!
- Bocsánat, udvariatlan vagyok. Rebeka a nevem. Tizenöt éves vagyok, és nem hiszem, hogy otthon hiányolnának. Ha egyáltalán észre is vették, hogy eltűntem, csak megkönnyebbülnek, hogy megszabadultak egy tehertől. És te... Honnan ismered Ádámot...?

Lia csilingelően felkacagott, majd így szólt: ó, hát a barátnője vagyok.

Hetedik fejezet

-Sietünk kell - hallota a hangját - Nemsokára elvérzel.
Rebeka ráeszmélt, hogy a fiúnak igaza lehet. A vér szinte ömlött testéből és ereje kezdte teljesen elhagyni. Szinte pislogni sem tudott, még az is túl megerőltető volt a számára. Elméje kikapcsolt, egy homályos fal húzódott már közte és a világ között. Érzekszervei kikapcsoltak, légzése lelassult, mintha így is próbálna védekezni a lassan közeledő végtől. Ezt az érzést nem lehet megfogalmazni, amit ő ott és akkor érzett. A halál édesen csábította őt maga felé, de a lány még ellenállt. Addig nem akart meghalni, amíg ki nem derítette, hogy ki az a fiú, mi a neve és mit akar. Ezért is fontos, hogy az embernek legyenek céljai. A célok érdekében képes lehet mindenki leküzdeni a nehézségeket.  Nem fogok meghalni... Élni fogok, és megtudok mindent RÓLA. Nem fogom utálni. Kitartok. Nem fogok meghalni.. Nem fogok meghal....
Már azt sem vette észre, hogy a Fiú óvatosan a karjába vette, és puha, halk léptekkel futásnak eredt.
                                 ***
Az első, ami Rebeka tudatáig eljutott, az az Ő hangja volt. Aztán a világosság. Aztán arra is rájött, hogy puha, meleg ágyban fekszik és minden sérülése be van kötözve, pedig hát az nem lehetett egyszerű, mivel a testén nincs olyan négyzetcenti, ahol ne lennének sebek vagy kék-zöld foltok. Szóval valaki nagyon alapos munkát végzett.
- Felébredt!!! Ádám, a lány akit hoztál kinyitotta a szemét! Pedig már éppen lemondtam volna róla... - hallott Rebeka maga mellett egy csilingelő lányhangot. Oldalra fordította a fejét, és már a hang gazdáját is megpillantotta: a lánynak ábrándos kék szeme volt, két hosszú szőke hajfonata a hátát verdeste, ahogy kiabálás közben a fejét forgatta. Karcsú, arányos testét a lehető legjobban összeválogatott ruhák fedték. Egyik darab sem volt márkás, vagy drága, de látszott, hogy nagyon gondosan válogatták össze őket és viselőjük jól érzi magát ebben az öltözetben. Ezüst balerinacipő, sötétkék vékony farmer és virágos tunika. Ennyi. De Rebeka mégis úgy érezte, hogy ennél szebbet még nem látott.
A lány kedvesen rámosolygott, majd kecsesen arrébb suhant. Nem nem suhant, sétált! - Emlékeztette magát.
- Szóval végre képes voltál kinyitni a szemedet! Mondanám, hogy örülök, de így mégtovább el kell hogy viseljelek. Gondolom nem szándékozol mostanában szépen hazasétálni, és útközben szépen kinyírni Gruttót...
- Én is örülök hogy látlak. Ki az a Gruttó?- Rebeka nem tudta, hogy mit válaszoljon erre a szép köszöntőre amit Ádám adott elő neki az előbb, így inkább csak megkérdezte, amit az előbbi szövegből a leghomályosabbnak tartott.
- Ó, persze, hogy te még ezt se tudod. Az erdőben él egy tóban, megőrült és tébolyodott elméjével csak arra képes, hogy bosszút álljon. Taviembernek is nevezik, az egyik szokása miatt. Nagyon szereti ugyanis a tó mellett elhaladó emberek lábát megragadni és behúzni a szerencsétlen áldozatokat a vízbe. Akinek mégis sikerül megszöknie, azt utána élete végéig üldözi. Ez van, nem bírja a kudarcot.

Hatodik fejezet

Csak rohant és rohant sokáig, nem volt hajlandó tudomásul venni lábai tiltakozását. Oldala szúrt, levegője teljesen elfogyott, alig győzte magába szívni a friss oxigént.
Futni kell! Futni kell!
Ezt imételte magában, mint egy megszállott, hogy mozgásban tudja tartani magát. Ekkor meghallotta üldözője lábainak távoli dobogását, így még gyorsabb iramra kellett ösztökélnie magát. Segítségért akart kiáltani, de csak ismeretlen, kihalt utcákat látott maga körül, szinte már elmosódva a sebesség miatt, és az elburjánzott kúszónövényeken kívül senki élő nem volt a közelben. Ezek után talált csak rá a törött ablakú és ajtajú szállodára, amiben láthatólag volt valaki. Rebekát köszöntötte egy ember, kissé zavaros szemmel, mintha nem lenne teljesen magánál. A lány az ...összes kilincset lenyomta, amit csak talált, de csak egy zár engedett: a 79-es szobáé. Az utolsó, amit látott a fiú gyönyörű szeme volt, és már süppedt is bele a puha, meleg sötétségbe. Máskor örült, ha nem kellett eszméleténél lennie, olyankor csak egyedül volt, nem kellett eltűrnie mások idegesítő hülyeségét. Egyedül lehetett a gondolataival, élvezhette a magányt, vagy akár lebeghetett kétségek nélkül is a sötétben. Bármikor eljuthatott oda magától is, de erről senkinek nem szólt. Mit mondanának mások, ha megtudnák, hogy képes erre a... De mire is? Súlytalanul lebegni a sötétben bizonytalan ideig, egyedül, miközben a teste valahol épp ájultan fekszik? Tényleg nem lett volna okos döntés beszélnie erről bárkinek is. De most hidegnek és ijesztőnek tartotta a máskor oly megnyugtató feketeséget. Menekülni akart, de küzdelme nem aratott sok sikert. Éppen kezdett volna beletörődni, hogy talán örökre ott marad, amikor édes lehelletet érzett az arcán. Erre a homály szinte önkéntelenül dobta ki a magából, és felpattant a szeme. A Fiú gyűlölködő tekintettel bámult rá. Rebeka éles fájdalmat érzett a gerince környékén és alig bírt mozogni. Ebből arra következtetett, hogy minden bizonnyal a hátára esett. Hirtelen arra lett figyelemes, hogy valami meleg és nedves folyik végig a nyakán. Odanyúlt, és mikor szemügyre vette kezét, azon friss vér volt látható. Ez arra utalt, hogy még azóta nem állt el a vérzés. A seb mély volt, és a lány nyakát átlósan szelte keresztbe. Megpróbált felülni, de a nagy vérveszteség miatt megszédült és pólója beleragadt a körülötte lévő sötétvörös tócsába aminek még csak félig volt ideje megalvadni.

Ötödik fejezet

Hosszú, elnyújtott volt az a zuhanás. Olyan, mint a filmekben, amikor lepereg a főhős előtt az egész élete. De rebeka előtt nem az élete pergett le, csak az elmúlt pár óra. De az is olyan hosszú volt, mint másnak egy egész élet. Látta magát kívülről, ahogy kiabál a szüleivel. Látta, ahogy összepakolja a szobájában azt a kis hátizsákot, amit még ott, a tónál el is vesztett. Látta, ahogy egyedül bóklászik az erdőben, teljesen kétségbe esve, teljesen egyedül, és még fogalma sem volt arról, hogy ennek örülnie kéne. Aztán megtalálta a tavat. Leült pihentetni fáradt lábait, és két tenyeréből tálkát formázva merített a vízből. Ekkorra már szinte égett a torka a szomjúságtól, nem hozott otthonról vizet, és elővigyázatlanságát már nagyon megbánta. Alig bírta kivárni, amíg tenyere megtelik az éltető nedűvel, és már kortyolta is, mohón, és élvezettel, és megkönnyebbült, ahogy torkán lecsordult a folyadék. Miután teleitta magát, kimerülten terült el a tó partján. Nyugodtan feküdt ott mindaddig, amíg egy csontos, hideg és nyálkás kéz nem kulcsolódott szorosan jobb bokája köré. Ekkor a lány felsikoltott. Vagyis inkább csak sikított volna, mert egy hang se jött ki a torkán. És mivel fogták a bokáját, elrohanni se tudott. Tisztára olyan volt, mint ha megint az egyik rémálmába csöppent volna. Az ijesztő kéz pedig csak markolta, szorongatta a lábát. Rebeka nem tudta, hogy mi tévő legyen. Megpróbálta lábát valahogy kiszabadítani, de nem sikerült neki. Megpróbált hangosan kiáltani, de egyetlen egy hang se jött ki a torkán. Tehetetlen volt, de nem adta fel. Küzdött, és kitartásának végül is meglett az eredménye. Addig csavargatta, addig tekergette bokáját, míg az ki nem szabadult a fogságból. Akkor aztán elkezdett rohanni, nem érdekelte a merre és a hova, csak az, hogy minél messzebbre kerüljön attól a helytől.

Negyedik fejezet

... -Tényleg balszerencséd van, cicuskám – jelentette ki bársonyos hangon - Nem éled túl ezt a mai napot.
És akkor felrobbant valami. Rebeka a szekrény mögé vetődött, nem törődött semmivel. Ekkorra már hozzászokhatott volna a váratlan fordulatokhoz, de szíve újra vadul kezdett kalapálni, és éles fájdalom nyilallott belé, ahogy a penge végigvágta a nyakát. A vérzéssel nem is törődve próbált menekülni, de minduntalan megbotlott. Aztán hirtelen egy erős kéz rántotta fel durván a földről és kivonszolta az erkélyre. Mindenhol lángok voltak, az egyetlen út lefelé vezetett. De azt az utat senki se akarta megtenni. Rebeka erősen vérzett, de most ez volt a legkisebb baja. Sárga és piros lángok táncoltak előtte, de ez most nem a képzelete szüleménye volt, és nem is egy álom, bár a lány sokszor álmodott tűzzel. A tüzet bűbájosnak és elbűvölőnek tartotta. Órákig el tudott gyönyörködni a lángok kecses táncában. Ropogásának hangja megnyugtatta, és elálmosította. De most ijesztőnek és kegyetlennek tűnt.
Hogyhogy eddig nem láttam a tűznek ezt az arcát? Vajon más is elkerülte akkor a figyelmem? Mindennek van egy rosszabb, kegyetlenebb oldala is?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében, miközben a gyilkos tűz már a lábait nyaldosta. Döntenie kellegtt: vagy kiugrik, vagy a lángok martaléka lesz. De nem volt ideje minden lehetőséget átgondolnia, egyrészt, mert a lángok már bele-belekaptak a ruhájába, másrészt, mert valaki karon ragadta, és lerántotta a mélybe.