Ötödik fejezet

Hosszú, elnyújtott volt az a zuhanás. Olyan, mint a filmekben, amikor lepereg a főhős előtt az egész élete. De rebeka előtt nem az élete pergett le, csak az elmúlt pár óra. De az is olyan hosszú volt, mint másnak egy egész élet. Látta magát kívülről, ahogy kiabál a szüleivel. Látta, ahogy összepakolja a szobájában azt a kis hátizsákot, amit még ott, a tónál el is vesztett. Látta, ahogy egyedül bóklászik az erdőben, teljesen kétségbe esve, teljesen egyedül, és még fogalma sem volt arról, hogy ennek örülnie kéne. Aztán megtalálta a tavat. Leült pihentetni fáradt lábait, és két tenyeréből tálkát formázva merített a vízből. Ekkorra már szinte égett a torka a szomjúságtól, nem hozott otthonról vizet, és elővigyázatlanságát már nagyon megbánta. Alig bírta kivárni, amíg tenyere megtelik az éltető nedűvel, és már kortyolta is, mohón, és élvezettel, és megkönnyebbült, ahogy torkán lecsordult a folyadék. Miután teleitta magát, kimerülten terült el a tó partján. Nyugodtan feküdt ott mindaddig, amíg egy csontos, hideg és nyálkás kéz nem kulcsolódott szorosan jobb bokája köré. Ekkor a lány felsikoltott. Vagyis inkább csak sikított volna, mert egy hang se jött ki a torkán. És mivel fogták a bokáját, elrohanni se tudott. Tisztára olyan volt, mint ha megint az egyik rémálmába csöppent volna. Az ijesztő kéz pedig csak markolta, szorongatta a lábát. Rebeka nem tudta, hogy mi tévő legyen. Megpróbálta lábát valahogy kiszabadítani, de nem sikerült neki. Megpróbált hangosan kiáltani, de egyetlen egy hang se jött ki a torkán. Tehetetlen volt, de nem adta fel. Küzdött, és kitartásának végül is meglett az eredménye. Addig csavargatta, addig tekergette bokáját, míg az ki nem szabadult a fogságból. Akkor aztán elkezdett rohanni, nem érdekelte a merre és a hova, csak az, hogy minél messzebbre kerüljön attól a helytől.