Ötödik fejezet

Hosszú, elnyújtott volt az a zuhanás. Olyan, mint a filmekben, amikor lepereg a főhős előtt az egész élete. De rebeka előtt nem az élete pergett le, csak az elmúlt pár óra. De az is olyan hosszú volt, mint másnak egy egész élet. Látta magát kívülről, ahogy kiabál a szüleivel. Látta, ahogy összepakolja a szobájában azt a kis hátizsákot, amit még ott, a tónál el is vesztett. Látta, ahogy egyedül bóklászik az erdőben, teljesen kétségbe esve, teljesen egyedül, és még fogalma sem volt arról, hogy ennek örülnie kéne. Aztán megtalálta a tavat. Leült pihentetni fáradt lábait, és két tenyeréből tálkát formázva merített a vízből. Ekkorra már szinte égett a torka a szomjúságtól, nem hozott otthonról vizet, és elővigyázatlanságát már nagyon megbánta. Alig bírta kivárni, amíg tenyere megtelik az éltető nedűvel, és már kortyolta is, mohón, és élvezettel, és megkönnyebbült, ahogy torkán lecsordult a folyadék. Miután teleitta magát, kimerülten terült el a tó partján. Nyugodtan feküdt ott mindaddig, amíg egy csontos, hideg és nyálkás kéz nem kulcsolódott szorosan jobb bokája köré. Ekkor a lány felsikoltott. Vagyis inkább csak sikított volna, mert egy hang se jött ki a torkán. És mivel fogták a bokáját, elrohanni se tudott. Tisztára olyan volt, mint ha megint az egyik rémálmába csöppent volna. Az ijesztő kéz pedig csak markolta, szorongatta a lábát. Rebeka nem tudta, hogy mi tévő legyen. Megpróbálta lábát valahogy kiszabadítani, de nem sikerült neki. Megpróbált hangosan kiáltani, de egyetlen egy hang se jött ki a torkán. Tehetetlen volt, de nem adta fel. Küzdött, és kitartásának végül is meglett az eredménye. Addig csavargatta, addig tekergette bokáját, míg az ki nem szabadult a fogságból. Akkor aztán elkezdett rohanni, nem érdekelte a merre és a hova, csak az, hogy minél messzebbre kerüljön attól a helytől.

Negyedik fejezet

... -Tényleg balszerencséd van, cicuskám – jelentette ki bársonyos hangon - Nem éled túl ezt a mai napot.
És akkor felrobbant valami. Rebeka a szekrény mögé vetődött, nem törődött semmivel. Ekkorra már hozzászokhatott volna a váratlan fordulatokhoz, de szíve újra vadul kezdett kalapálni, és éles fájdalom nyilallott belé, ahogy a penge végigvágta a nyakát. A vérzéssel nem is törődve próbált menekülni, de minduntalan megbotlott. Aztán hirtelen egy erős kéz rántotta fel durván a földről és kivonszolta az erkélyre. Mindenhol lángok voltak, az egyetlen út lefelé vezetett. De azt az utat senki se akarta megtenni. Rebeka erősen vérzett, de most ez volt a legkisebb baja. Sárga és piros lángok táncoltak előtte, de ez most nem a képzelete szüleménye volt, és nem is egy álom, bár a lány sokszor álmodott tűzzel. A tüzet bűbájosnak és elbűvölőnek tartotta. Órákig el tudott gyönyörködni a lángok kecses táncában. Ropogásának hangja megnyugtatta, és elálmosította. De most ijesztőnek és kegyetlennek tűnt.
Hogyhogy eddig nem láttam a tűznek ezt az arcát? Vajon más is elkerülte akkor a figyelmem? Mindennek van egy rosszabb, kegyetlenebb oldala is?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében, miközben a gyilkos tűz már a lábait nyaldosta. Döntenie kellegtt: vagy kiugrik, vagy a lángok martaléka lesz. De nem volt ideje minden lehetőséget átgondolnia, egyrészt, mert a lángok már bele-belekaptak a ruhájába, másrészt, mert valaki karon ragadta, és lerántotta a mélybe.

Harmadik fejezet

. ..És akkor látta meg a Fiút. Fogvatartója mögött állt, és őt nézte.  Valószínüleg a fia volt. Acélos kék szemével olyan szinten bűvöletbe ejtette a lányt, hogy egy pillanatra még az előbbinél is jobban  . Még a nevét is elfelejtette, még elszántsága is elmúlt, amivel annyira ki akart szabadulni. Elveszett a két gyönyörű szempárban. Nem volt már más vágya, csak örökké bámulni.
A fiú viszont.  gyűlölettel bámult vissza. Gyűlölte a lányt. Gyűlölte, mert gyűlölt gyűlöletben élni. Gyűlölt gyűlölni másokat. És a lánynak fogalma se lehetett a gyűlöletről.
-Tényleg balszerencséd van, cicuskám - jelentette ki bársonyos hangon - Nem éled túl ezt a mai napot.

Második fejezet

...Úgy látszik, ma nagyon nincs szerencséd, kislány. Most szépen bemutatkozol, és elmondod a neved, különben elmetszem a kicsi nyakacskád!
Azzal a férfi egy hideg pengét szorított Rebeka nyakához. Gyorsan kellett döntenie, hogy mit csináljon, de a férfi arckifejezése, és igazából már a férfi puszta jelenléte is teljesen megbénította. Szinte nem is volt tudatánál, csak Ő létezett, és a nyakához szorított hűs penge. Minden más megszűnt létezni a számára. A rémület szétáradt ereiben. A szoba berendezése volt az, ami végül visszarántotta a valóságba, vagyis igazából egy dolog: a padlón szétfolyó, ilyesztő vértócsák. Most tudatosult benne igazán, hogy neki vége. A halálfélelme, ami eddig bénulatban tartotta, most megszűnt, és valami olyan bátorságot érzett, amit eddig  soha. Rebeka igazából nem volt túl bátor, mindig tartózkodott a komolyabb következményekkel járó dolgoktól és nem szeretett kockáztatni sem. Ami miatt néhányan mégis bátornak hitték, az lobbanékonysága volt, és hogy néha a következményekre nem is gondolva cselekedett. De ez igazán ritkán fordult elő és mindig meg is bánta utána.
"Az a furcsa, hogy most, amikor megértettem, hogy meg fogok halni, nem érzek félelmet, csak egy kis szomorúságot. Nem gondolok szökésre, pedig tudom, hogy nyitva van az ajtó, pont a hátam mögött, hiszen azon jöttem be. Nem érdekel semmi. Csak azon gondolkozok, hogy vajon kinek a vére lehet ott a földön. Vajon él még az a szerencsétlen? Nem tudom, de nem is akarom. Ha élve hazaérek, nem tudom, mi lesz velem. Úgy érzem, örök rettegésben fogok élni. De annak mi értelme?! Inkább most hagyom magam megölni. Hiszen nyugodt vagyok, mintha nekem már mindegy lenne. Mintha beletörődtem volna a sorsomba. De ha nem akarok meghalni! Nem akarom, hogy kívánjam a halált. Ha ez most nehéz is, nem szabad feladni, küzdeni kell. Most örülök, hogy sikerült megnyugodnom, de igazából ez se igaz. Attól félek, hogy újra elkezdek rettegni a haláltól. De akkor is túlélem.  Szerettem az életem, volt sok barátom. De most vajon miért beszélek múlt időben? Hiszen tudomásom szerint még élek... És a barátaim is. Nem fog közülünk senki meghalni. Hazamegyek, ha csak a húgaim miatt is. Ők azok, akik aztán tényleg semmiről nem tehetnek."
Rebeka valami terven törte a fejét. Ilyenkor a főhősnek a könyvekben és filmekben mindig kiugrik valami pompás ötlet az agyukból, vagy legalábbis jön valaki a megmentésükre. A kés még mindig a torkához simult, úgyhogy úgy döntött, hogy bemutatkozik.
-Rebeka a nevem. Rebeka Caff.
Csak ennyit mondott, halk, de határozott hangon. És akkor látta meg  életében először a Fiút.

Első fejezet

A 79-es szoba ajtaja becsapódott.
"Ez egyszerűen nem lehet igaz! Nem lehettem ennyire hülye! Ez a baj velem, hogy soha sem gondolkozom mielőtt cselekszem. Pedig hányszor figyelmeztettek már emiatt... Sose tanulok a hibáimból. Ez az ember pedig már lehet, hogy itt van, a szállodában! Tudom, hogy nem kellett volna eljönnöm otthonról, de egyszerűen nem bírtam tovább. Már nagyon régóta elegem volt a szüleimből. Lehet, hogy nekem valami bajom lesz e miatt a kirohanásom miatt, de ők legalább megtanulják. Otthon mindig igazságtalanul megbüntettek, engem nem szerettek annyira, mint a húgaimat. De most már úgyis mindegy. Csak azt remélem, hogy üres ez a szoba!"
Gondolatmenetének a hirtelen felvillanó, vakító lámpafény vetett véget, ami özönlő fényárként áramlott szét a szobában. Szegény  annyira megijedt, hogy kishíján felsikoltott, de szerencsére sikerült erőt vennie magán, és csak a levegőt kezdte gyorsabban kapkodni. Borzasztóan meg volt ijedve, sőt, még valami annál is dermesztőbb, hideg rémület lett úrrá rajta. Agya teljesen leblokkolt, nem volt hajlandó felfogni azt a halálos rettegést, ami most tudatosult igazából a lány agyában. Az elmúlt órák borzalmaihoz képest egy felvillanó lámpa igazán semmiségnek számított, de a Rebekában összegyűlt félelem már túl sok volt egy 15 éves agynak. Most értette meg csak igazán, hogy mire is értik a könyvekben: földbe gyökerezett a lába. Olvasás közben már ezerszer részese volt e érzésnek, de a valóságban teljesen más volt. Nem tudott még gondolkodni sem, csak a minden mást kizáró folytogató halálfélelmet érezte.  Nem latolgatta, hogy elszalad, nem volt ideje semmire sem, mert alig pár centiről egy hipnotikus, mélykék színű szempár meredt rá.
-Eltévedtél, drágaságom? – kérdezte halk, rideg hangon a férfi és valami eszelős fény csillant meg a tekintetében. – Ide senki nem szokott betévedni. Úgy látszik, ma nagyon nincs szerencséd, kislány.

Bemutatkozás

Sziasztok! Caff Rebeka vagyok, 15 éves. Szeretni való, kedves lány vagyok. Szabadidőmben főleg zenét hallgatok. Ez a történet egy lányról szól, akivel sok izgalmas dolog történik és közben sikerül rátalálnia a szerelemre is.