-
Szóval te vagy a barátnője. Remek. Ööö… izé.. Hát, gratulálok. Vagy mi.
Rebekának
sikerült egy ilyen végtelenül szerencsétlen makogást összehoznia, amit nem is
lehet csodálni, ha tekintetbe vesszük a benne lejátszódó érzéseket.
Szóval
a vadbaromnak van barátnője. Gondolhatta volna. Már csak arra volt kíváncsi,
hogy vajon hogy sikerült elcsábítania ezt a végtelenül elbűvölő, tündéri
leányzót. Hiszen Ádám mogorva, durva, és kegyetlen is, bár valamilyen furcsa,
józan ésszel fel nem fogható ok miatt, mégis megmentette az életét. Ez egy
pillanatra megállította a fiúra irányuló rosszindulatú gondolatait, hálája
jeléül.
Eközben
persze már haladtak a poros földúton, gyors léptekkel és sietősen. Amikor
Rebeka körülnézett, gyönyörű réteket látott maga mellett, döngicsélő méhekkel
és gyönyörű pillangókkal. Egy különösen gyönyörű, sötéték enciánon sokáig
pihentette pillantását, amíg csak gyors lépteikkel maguk mögött nem hagyták a
csodálatos növényt. Ekkor Ádám a rét
közepe felé vette az irányt, úgy látszott, át szándékozik jutni a túloldalra. A puha pázsit selymesen simogatta lábukat,
a távolban egy vidáman csörgedező patakocska csobogott, frissítő habjai fehéren
fodrozódtak. Egy kismadár leszállt mellé, ivott belőle, majd tovaszállt, vidám
füttye lengte be a levegőt. Rebeka vett egy mély lélegzetet, és érezte a sok
féle virág bódító illatát. Nem illett ez a nagy nyugalom, érezhető boldogság az
ő hangulatához.
„Hát,
legalább látom, hogy ez tényleg nem egy film. A filmekben (és balladákban, erre
emlékszem, hogy tanultuk) az időjárás mindig alkalmazkodig a főhős
hangulatához. Ha ebben a történetben én vagyok a főhős, most süvöltő szélben
kellene keservesen haladnunk előre, nem lágy fuvallatok közepette sétáni, mely
rózsaillatot hoz magával. A fényesen ragyogó nap helyett szürke felhők lennének
az égen, a madárcsicsergés helyett a dörgő ég hátborzongató ricsaja övezne
minket. Hogy ezt most miért gondoltam végig, arról fogalmam sincs, legfeljebb
annyi haszna van, hogy rájöttem: nem egy filmben élek.”
Rebeka
a fejét rakoncátlan vörös tincsei mögé rejtette, így senki nem láthatta szeplővel
pettyezett arcát, és ő maga se lehetett része az őt körülvevő boldogságnak,
amihez egyszerűen nem volt hangulata. Legszívesebben megint a feketeségbe
menekült volna, mint mindig ilyenkor, de tudta, hogy abban az esetben Ádám még
eggyel többször látná kiszolgáltatottan és gyengeként, és Lia is biztos
megrémülne, pedig neki tényleg nem akar semmi rosszat.
Estére
egy elhagyatott fogadóhoz értek, ami hátborzongatóan hasonlított Ádámmal való találkozásának helyszínéhez. Csak
itt talán egy kevéssel több ember volt, egy árnyalatnyival világosabb és épp
hogy csak egy lehelletnyivel jobb hangulat. A szobában csupán egy mahagóni
dohányzóasztal és 2 ágy volt (abból is az egyik összecsukható kis vaságy) a
parányi fürdőszobán kívül, ahol kiégett a villany. A szobának nem nyílott az
udvarra ajtaja, de földszinti lévén könnyűszerrel kiugorhatott bárki az
ablakból, ami alig 2 méterrel magasodott a föld fölé.
Az ágyakat illetően hamar megegyeztek, Rebeka
került a pótágyra, Liáé pedig a másik fekhely lett. Ádám nem tartotta
szükségesnek aznap az alvást, neki valami dolga akadt és már kora délután le is
lépett.
A
két lány hát egyedül maradt a szobában. Rebeka, csak hogy csináljon valamit,
bekapcsolta a tv-t, de csakhamar kiderült, hogy nem sokra megy vele, mivel apró
fekete-fehér körökön kívül nem látszódott semmi a készülékben. Aprót sóhajtott,
majd a távirányítót maga mellé dobva hanyattvetette magát az ágyon. Vörös
hajkoronája sörényként terült szét mellette, világító zöld szeme kiragyogott
porcelánfehér arcából.
A mennyezet a feje fölött repedezett volt,
itt-ott teljesen hiányzott róla a vakolat és foltokban beázott a sarkokban. A
jobb oldalon, a plafon és a fal illeszkedésénél egy fekete pók tekerte épp
szerencsétlen áldozatát egy ezüst szálú selyemhálóba, majd nekilátott annak
elfogyasztásához, mit sem törődve az apró legyecske elhaló hangú erőtlen
zümmögésével. A légy teste meg-megrándult a pók által okozott kínok
következtében, majd végleg megadta magát
a halál rémisztő sötétségének. Rebeka megborzongott, és inkább elfordult a
póktól, s inkább Liával elegyedett beszélgetésbe. Sokat megtudott a lány
művészi hajlamairól, a kismacskájáról és természettudatosságáról. Persze ő is
mesélt magáról néhány dolgot, mesélt a húgairól, kiskutzájáról és barátairól
is.
Végül
11 körül tértek nyugovóra, s néhány perc után már mindketten békés álomba
szenderedtek.
Esik az eső.
Kopog. Valami kaparássza, karmolássza a sötétszürke macskakövet, ezzel rendkívül
fülsértő hangot létrehozva. Valahol a távolban gyereksírás hangzik fel, a szél
ijesztően süvít, egy macska siratódalba kezd. Hátborzongató. Félelmetes.
Különleges. Egy alak tűnik fel a sűrű ködből, idegtépő lassúsággal közelít.
Hajából csöpög az eső mikor eléri célját. Kedves arca van. Nem illik ide.
Valaki felsikít.
- Psszt! Valaki van itt! Te is hallod? – ébred
Rebeka Lia félős hangjára, s álmát egy szempillantás alatt felejti el, mintha
soha nem is létezett volna. S valóban, valami kaparászás, matatás hallatszik az
ablak irányából.
-
Maradj csöndben! Nézzük meg, ki az! Talán csak Ádám szórakozik, de ez nagyon
úgy hangzik, hogy valaki be akar ide jutni... És nem vagyok benne biztos, hogy
tiszták a szándékai.
Lia
bólint, a két lány óvatosan közelít az üveg felé, majd visszafolytott
lélegzettel ugranak egyszerre az ablakhoz, minha csak mindig ig ezt csinálták
volna. Aztán torkuk szakadtából sikítani kezdenek, bár a terv nagyon nem így
nézett ki. Viszont mindketten pánikrohamot kaptak, és a sikítás tűnt a legjobb
megoldásnak, már ha belegondoltak ebbe így egyáltalán. Egy alacsonyabb fajta,
vajszínű pulóveres alak áll előttük, egyik kezében pisztoly, másikban meg egy
fúró, amivel a zárat igyekszik kinyitni, nem is olyan eredménytelenül. De a
hangos visítozástól most ő is megmerevedik, mormol valamit magában, amit a lány
nem ért kristálytisztán, de amit hall, az megrémíti. Rebekának alig néhány
másodperce van őt szeügyre venni, mielőtt villámgyorsan kisuhan a kapu egyik
nagyobbfajta résén.
A
fiúnak barna, enyhén hullámos haja van, bőre napbarnított, gesztenyeszín
szemeit kmiemeli a nyaka köré tekert fekete sál, bár nem valószínű, hogy ezt ő
is tudja. Barátságosnak tűnő kezei végén hosszú, szép ujjai vannak, tenyere
kicsit kérges, mosolygóráncok által barázdált arcán enyhe ingerültség látszik.
-
Hú,
ez ijesztő volt! Én itt aztán nem maradok tovább! Nem merném újra álomra
hajtani a fejm abban a tudatban, hogy a fúrós, félelmetes emberke bármikor
visszajöhet, esetleg erősítést hozva magával. Menjünk, kérlek! – kérlelte Lia
barátságosan, úgyhogy egy fél óra múlva már a hajnalódó ég alatt sétáltak,
valami ehető után kutatva. Hamarosan egy kávézóhoz értek, ott fogyasztották
korai reggeliüket, vidám beszélgetés közben. Így, hogy már kivilágosodott, nem
is tűnt olyan félelmetesnek ez a kis
éjszakai kalandjuk.