Kilencedik fejezet

- Szóval te vagy a barátnője. Remek. Ööö… izé.. Hát, gratulálok. Vagy mi.

Rebekának sikerült egy ilyen végtelenül szerencsétlen makogást összehoznia, amit nem is lehet csodálni, ha tekintetbe vesszük a benne lejátszódó érzéseket.

Szóval a vadbaromnak van barátnője. Gondolhatta volna. Már csak arra volt kíváncsi, hogy vajon hogy sikerült elcsábítania ezt a végtelenül elbűvölő, tündéri leányzót. Hiszen Ádám mogorva, durva, és kegyetlen is, bár valamilyen furcsa, józan ésszel fel nem fogható ok miatt, mégis megmentette az életét. Ez egy pillanatra megállította a fiúra irányuló rosszindulatú gondolatait, hálája jeléül.

Eközben persze már haladtak a poros földúton, gyors léptekkel és sietősen. Amikor Rebeka körülnézett, gyönyörű réteket látott maga mellett, döngicsélő méhekkel és gyönyörű pillangókkal. Egy különösen gyönyörű, sötéték enciánon sokáig pihentette pillantását, amíg csak gyors lépteikkel maguk mögött nem hagyták a csodálatos növényt.   Ekkor Ádám a rét közepe felé vette az irányt, úgy látszott, át szándékozik jutni a túloldalra.       A puha pázsit selymesen simogatta lábukat, a távolban egy vidáman csörgedező patakocska csobogott, frissítő habjai fehéren fodrozódtak. Egy kismadár leszállt mellé, ivott belőle, majd tovaszállt, vidám füttye lengte be a levegőt. Rebeka vett egy mély lélegzetet, és érezte a sok féle virág bódító illatát. Nem illett ez a nagy nyugalom, érezhető boldogság az ő hangulatához.

„Hát, legalább látom, hogy ez tényleg nem egy film. A filmekben (és balladákban, erre emlékszem, hogy tanultuk) az időjárás mindig alkalmazkodig a főhős hangulatához. Ha ebben a történetben én vagyok a főhős, most süvöltő szélben kellene keservesen haladnunk előre, nem lágy fuvallatok közepette sétáni, mely rózsaillatot hoz magával. A fényesen ragyogó nap helyett szürke felhők lennének az égen, a madárcsicsergés helyett a dörgő ég hátborzongató ricsaja övezne minket. Hogy ezt most miért gondoltam végig, arról fogalmam sincs, legfeljebb annyi haszna van, hogy rájöttem: nem egy filmben élek.”

Rebeka a fejét rakoncátlan vörös tincsei mögé rejtette, így senki nem láthatta szeplővel pettyezett arcát, és ő maga se lehetett része az őt körülvevő boldogságnak, amihez egyszerűen nem volt hangulata. Legszívesebben megint a feketeségbe menekült volna, mint mindig ilyenkor, de tudta, hogy abban az esetben Ádám még eggyel többször látná kiszolgáltatottan és gyengeként, és Lia is biztos megrémülne, pedig neki tényleg nem akar semmi rosszat.

Estére egy elhagyatott fogadóhoz értek, ami hátborzongatóan hasonlított  Ádámmal való találkozásának helyszínéhez. Csak itt talán egy kevéssel több ember volt, egy árnyalatnyival világosabb és épp hogy csak egy lehelletnyivel jobb hangulat. A szobában csupán egy mahagóni dohányzóasztal és 2 ágy volt (abból is az egyik összecsukható kis vaságy) a parányi fürdőszobán kívül, ahol kiégett a villany. A szobának nem nyílott az udvarra ajtaja, de földszinti lévén könnyűszerrel kiugorhatott bárki az ablakból, ami alig 2 méterrel magasodott a föld fölé. 

Az  ágyakat illetően hamar megegyeztek, Rebeka került a pótágyra, Liáé pedig a másik fekhely lett. Ádám nem tartotta szükségesnek aznap az alvást, neki valami dolga akadt és már kora délután le is lépett.

A két lány hát egyedül maradt a szobában. Rebeka, csak hogy csináljon valamit, bekapcsolta a tv-t, de csakhamar kiderült, hogy nem sokra megy vele, mivel apró fekete-fehér körökön kívül nem látszódott semmi a készülékben. Aprót sóhajtott, majd a távirányítót maga mellé dobva hanyattvetette magát az ágyon. Vörös hajkoronája sörényként terült szét mellette, világító zöld szeme kiragyogott porcelánfehér arcából.

 A mennyezet a feje fölött repedezett volt, itt-ott teljesen hiányzott róla a vakolat és foltokban beázott a sarkokban. A jobb oldalon, a plafon és a fal illeszkedésénél egy fekete pók tekerte épp szerencsétlen áldozatát egy ezüst szálú selyemhálóba, majd nekilátott annak elfogyasztásához, mit sem törődve az apró legyecske elhaló hangú erőtlen zümmögésével. A légy teste meg-megrándult a pók által okozott kínok következtében,  majd végleg megadta magát a halál rémisztő sötétségének. Rebeka megborzongott, és inkább elfordult a póktól, s inkább Liával elegyedett beszélgetésbe. Sokat megtudott a lány művészi hajlamairól, a kismacskájáról és természettudatosságáról. Persze ő is mesélt magáról néhány dolgot, mesélt a húgairól, kiskutzájáról és barátairól is.

Végül 11 körül tértek nyugovóra, s néhány perc után már mindketten békés álomba szenderedtek.

Esik az eső. Kopog. Valami kaparássza, karmolássza a sötétszürke macskakövet, ezzel rendkívül fülsértő hangot létrehozva. Valahol a távolban gyereksírás hangzik fel, a szél ijesztően süvít, egy macska siratódalba kezd. Hátborzongató. Félelmetes. Különleges. Egy alak tűnik fel a sűrű ködből, idegtépő lassúsággal közelít. Hajából csöpög az eső mikor eléri célját. Kedves arca van. Nem illik ide. Valaki felsikít.

-  Psszt! Valaki van itt! Te is hallod? – ébred Rebeka Lia félős hangjára, s álmát egy szempillantás alatt felejti el, mintha soha nem is létezett volna. S valóban, valami kaparászás, matatás hallatszik az ablak irányából.

- Maradj csöndben! Nézzük meg, ki az! Talán csak Ádám szórakozik, de ez nagyon úgy hangzik, hogy valaki be akar ide jutni... És nem vagyok benne biztos, hogy tiszták a szándékai.

Lia bólint, a két lány óvatosan közelít az üveg felé, majd visszafolytott lélegzettel ugranak egyszerre az ablakhoz, minha csak mindig ig ezt csinálták volna. Aztán torkuk szakadtából sikítani kezdenek, bár a terv nagyon nem így nézett ki. Viszont mindketten pánikrohamot kaptak, és a sikítás tűnt a legjobb megoldásnak, már ha belegondoltak ebbe így egyáltalán. Egy alacsonyabb fajta, vajszínű pulóveres alak áll előttük, egyik kezében pisztoly, másikban meg egy fúró, amivel a zárat igyekszik kinyitni, nem is olyan eredménytelenül. De a hangos visítozástól most ő is megmerevedik, mormol valamit magában, amit a lány nem ért kristálytisztán, de amit hall, az megrémíti. Rebekának alig néhány másodperce van őt szeügyre venni, mielőtt villámgyorsan kisuhan a kapu egyik nagyobbfajta résén.

A fiúnak barna, enyhén hullámos haja van, bőre napbarnított, gesztenyeszín szemeit kmiemeli a nyaka köré tekert fekete sál, bár nem valószínű, hogy ezt ő is tudja. Barátságosnak tűnő kezei végén hosszú, szép ujjai vannak, tenyere kicsit kérges, mosolygóráncok által barázdált arcán enyhe ingerültség látszik.

-          Hú, ez ijesztő volt! Én itt aztán nem maradok tovább! Nem merném újra álomra hajtani a fejm abban a tudatban, hogy a fúrós, félelmetes emberke bármikor visszajöhet, esetleg erősítést hozva magával. Menjünk, kérlek! – kérlelte Lia barátságosan, úgyhogy egy fél óra múlva már a hajnalódó ég alatt sétáltak, valami ehető után kutatva. Hamarosan egy kávézóhoz értek, ott fogyasztották korai reggeliüket, vidám beszélgetés közben. Így, hogy már kivilágosodott, nem is tűnt olyan félelmetesnek  ez a kis éjszakai kalandjuk.