Tizedik fejezet

- Reb! Hahó, ébredj már fel! Mennünk kéne!

Rebeka hirtelen nem tudja, hol van, idegesen néz köbe a hang forrását kutatva. Az erős fény egy kis időre elvakítja látását, aztán pillantja csak meg az őt pásztázó kék szempárt. Nem elég éber még ahhoz, hogy válaszoljon, álmosan pislog az előtte térdelő lányra. Lia szépségén most is elcsodálkozik. Szőke haja folyékony aranyként keretezi bájos arcát, ragyogó kék szemei mindenkit elbűvölnek. Most egy világosszürke, bő pulcsi és egy fekete nadrág van rajta.

- Hahó! Föld hívja Rebekát! Mindjárt sötétedik, nem maradhatunk itt! – szólongatta Lia, kicsit megrémülve a rámeredő, kifejezéstelen zöld szemektől – Jól vagy? Reb, ebben a pillanatban még egy zombi is elevenebbnek tűnne nálad! Térj már magadhoz! Látod balra, a fal mellett azt a férfit? Már elég régóta minket figyel… Nem ártana elindulnunk!

- És hova megyünk? – teszi fel Rebeka a logikus kérdést, amin aztán mindketten elgondolkoznak. Ádám nincs sehol, nekik pedig nincs hova menniük.

- Először csak menjünk el innen. Kérlek, álljál már fel!

- Jól van, jól van. Nem tudsz valamit Ádámról? Hol lehet?

Lia arca egy pillanatra elsötétedett, szemében harag villant. Biztosan még mindig haragszik Ádámra, amiért tegnap egyedül hagyta, és azóta sem jelentkezett.

- Nem, nem tudok. És az ő érdekében ajánlom, hogy ne most bukkanjon fel!

Amint kiléptek az ajtón, gyönyörű látvány tárult a szemük elé. Szinte megbabonázva nézték, ahogy a lenyugvó nap fénye rózsaszínre festi az eget, a felhőket aranysárga keretbe foglalja, a vízen tükröződve pedig ezernyi vakító szikrát alkot. Mintha kigyulladt volna a víz, a lángok pedig arany és rózsaszín színekben játszottak volna. Varázslatos.

Lia elindult, hogy valami szállás után nézzen, Rebekát pedig beküldte egy boltba, néhány fontosabb dolog beszerzése végett. Most már végzett a vásárlással, és hogy ne unatkozzon, megfigyeli a környezetét. Félhomály van, csupán a lámpaoszlop tetején pislákoló halvány fény világítja meg az utcát.Rebeka az utca melletti parkban ül, ami eléggé elhagyatott ebben a késői órában. Igazából, talán nincs is annyira késő. Az évszakkal járó rövid nappalok könnyen megtévesztik az embert.  Talán még csak két óra van. Talán még csak hét óra van. De az is előfordulhat, hogy már tizenegy. Nem  Rebeka nem tudja ezt megállapítani, időérzéke teljesen cserbenhagyta. Mintha most egyáltalán nem is létezne az idő. Ül a padon, a különös parkban. Azt út túloldalán, pont vele szemben, egy piros sapkás, piros tornacipős fiatalember áll, hátát a lámpaoszlopnak támasztja. Fekete bőrdzsekijét idegesen húzza össze magán, az óráját figyeli.  Rebekának fogalma sincs róla, hogy mit mutathat az az óra. Egyre idegesebb, már fel-alá járkál, egyre többször halad el a lámpaoszlop mellett. Kezeit fázósan egymáshoz dörzsöli, miközben az utat figyeli. Talán az is megfordul a fejében, hogy a várt személy soha nem érkezik meg. Balra néz, mindig csak balra, hátha a kopasz, szürke fa ágai mellett feltűnik az, akire vár. De az a valaki csak nem jön. Talán elfelejtette a találkozót.  Vagy egyszerűen csak nem akarja látni a pirossapkást.  Egy varjú károgása szeli át élesen a levegőt, ezzel néhány pillanatra megszüntetve a furcsa, hátborzongató csendet. Aztán a távolban egy autó tűnik fel. Nagy kerekei vannak. Közeledik a pirossapkás felé. Egy pillanatra azt hinni, hogy elhalad előtte, de aztán mégis lassítani kezd, és pontosan a figyelt ember előtt áll meg. Az ő arcán megkönnyebbülés suhan át. Valószínűleg tényleg tartott attól, hogy hiába várakozik, soha nem fog megérkezni akire vár. De megérkezett. A nagykerekű autó motorja halkan felberreg, majd eltűnnek a távolban, mintha soha nem is jártak volna erre. Csak a csendet hagyják maguk után, a különös, homályos csendet. Lassan köd ereszkedik a tájra, Rebekának egyre jobban kell erőltetnie a szemét ahhoz, hogy lásson valamit. Egyre homályosabb lesz a szeme előtt a fal mellett csendesen kuporgó alak is. Nem ad ki hangot, sokáig észre sem lehetett venni, hogy ott van. Fogai csendesen vacognak, igazából csak az arca előtti fehér felhők – melyek szaggatott légzése során keletkeztek – árulkodnak arról, hogy egyáltalán még életben van. Csak egyik lábán van cipő, melynek orrán egy hatalmas lyuk éktelenkedik. Nagylábujja kilóg a résen, és már szinte kékre fagyott a dermesztő hidegben. Másik lábán egy zokni maradványai árválkodnak. Nagyon hideg van, de Rebeka már nem érzi. Mintha valami furcsa bódultság, köd ereszkedett volna rá, minta az egész nem lenne más, csupán egy álom, egy varázslat, melyben ő a dolgok külső szemlélője, de nem tudja befolyásolni a történéseket. Mint ha egy másik világba került volna. Szédülés fogja el, mior újra megpillantja az úton közeledni a nagykerekű autót. Most a földön reszkető alak mellett áll meg, és a járda felőli ajtó mögül egy illető száll ki. Beszél valamit a fagyoskodó alakhoz, majd bemegy az üzletbe, aminek pont az alak mellett van az ajtaja. Ezt eddig nem is vette Rebeka észre, ezt a boltot. Mintha eddig nem is lett volna ott, és csak most került volna oda, hogy az illetőnek szüksége lett rá. Néhány perccel később az illető tele kezekkel lép ki az ajtón. Két pár zokni, egy meleg cipő, és puha takarók vannak nála. Megáll a földön kuporgó mellett, és neki adja a szerzeményeit. Az alak arcát mélységes hála lepi el. Ráncos arcán egy könnycsepp gördül le, egészen koszos, csomós szakálláig. Bár nagyon szeretne, nem tud megszólalni. De az illető nem is várja ezt el. Csak szótlanul megfordul, és visszasétál az autóhoz. Beszáll, majd újra eltűnik az út végénél. Csend van. Túl nagy csend. A park túloldalán egy ember fekszik a padon. Aranybarna szeme van. Nem pislog. Keze oldalt lelóg, ujjai érintik a földet. Kifejezéstelen tekintete az eget bámulja. Még mindig nem pislog. Teste elernyed, a felhők közül előbukkanó hold fénye megvilágítja sápadt arcát. Túl régóta nem pislog. Az úton ismét megjelenik egy autó. Egy macska szalad át előtte, valószínűleg kóbor. Érdekes zsemle színe van, piszkosfekete foltokkal. Az autó nem üti el, lassít. Aztán megáll az út közepén. Kiszáll belőle egy illető, és lassan odasétál a padon fekvő alakhoz, és ujjaival óvatosan lecsukja a szemét. Szomorúan elmosolyodik, majd eltűnik a távolban. Rebeka arcát könnyek áztatják. Nem tudná megmondani, hogy mikor kezdett el sírni. Észrevesz a sarkon egy szürke öltönyös embert. Szürke kalapja van, szürke szemei. Eddig a biciklijét tolta, de most megállt. Lila a biciklije. Kalapját a szél lefújja a fejéről, de ő nem megy utána, csak bánatosan nézi, ahogy a szél egyre távolabb röpíti szürkesége egyik darabját. Nem messze tőle két gyerek tűnik fel az úton. Egy fiú és egy lány. A kislány beszalad a boltba, a fiú a zsebeiben kotorászik. Keres valamit. Lyukas lehet a zsebe, mert nem találja. Lehajol óriási cipőjéhez, hátha ott van a keresett tárgy. Bojtos sapkája félre csúszik a fején, óriási lapátfülei kilógnak alóla. Nem találja meg, amit keres, arcán csalódottság tükröződik, miközben felegyenesedik. A kislány kijön a boltból. Egy doboz tej van nála, és négy fogkefe. A kisfiú arca felragyog. Meglátja az úton, amit keresett. De nem éri el, bárhogy is nyújtózkodik. Pedig a kedvenc sípja az. Emlék egy olyan személytől, akit soha nem fog elfelejteni. A kislány elmegy, a fiú tovább ácsorog. Nézi a sípot, melyet a szél most még távolabb sodor tőle. Csak áll, és néz, vágyakozó tekintettel. A nagykerekű autó újra felbukkan. Keresztülhajt a sípon. A sípon, ami a fiúnak olyan sokat jelentett.

Rebeka egy kéz puha érintését érzi a hátán. Valaki finoman játszik a hajával, tincseit rendezgeti a fején. Először meg sem lepődik ezen az egészen, túlságosan is a látottak, és az utca hangulata alatt áll. Aztán amikor ráeszmél, hogy már tényleg nincs egyedül, még sikítani sincs ideje. A kéz valamit a szájára tapaszt, édes, fullasztó illatot érez, majd minden elsötétedik. Ez talán illő befejezése ennek a napnak.