Második fejezet

...Úgy látszik, ma nagyon nincs szerencséd, kislány. Most szépen bemutatkozol, és elmondod a neved, különben elmetszem a kicsi nyakacskád!
Azzal a férfi egy hideg pengét szorított Rebeka nyakához. Gyorsan kellett döntenie, hogy mit csináljon, de a férfi arckifejezése, és igazából már a férfi puszta jelenléte is teljesen megbénította. Szinte nem is volt tudatánál, csak Ő létezett, és a nyakához szorított hűs penge. Minden más megszűnt létezni a számára. A rémület szétáradt ereiben. A szoba berendezése volt az, ami végül visszarántotta a valóságba, vagyis igazából egy dolog: a padlón szétfolyó, ilyesztő vértócsák. Most tudatosult benne igazán, hogy neki vége. A halálfélelme, ami eddig bénulatban tartotta, most megszűnt, és valami olyan bátorságot érzett, amit eddig  soha. Rebeka igazából nem volt túl bátor, mindig tartózkodott a komolyabb következményekkel járó dolgoktól és nem szeretett kockáztatni sem. Ami miatt néhányan mégis bátornak hitték, az lobbanékonysága volt, és hogy néha a következményekre nem is gondolva cselekedett. De ez igazán ritkán fordult elő és mindig meg is bánta utána.
"Az a furcsa, hogy most, amikor megértettem, hogy meg fogok halni, nem érzek félelmet, csak egy kis szomorúságot. Nem gondolok szökésre, pedig tudom, hogy nyitva van az ajtó, pont a hátam mögött, hiszen azon jöttem be. Nem érdekel semmi. Csak azon gondolkozok, hogy vajon kinek a vére lehet ott a földön. Vajon él még az a szerencsétlen? Nem tudom, de nem is akarom. Ha élve hazaérek, nem tudom, mi lesz velem. Úgy érzem, örök rettegésben fogok élni. De annak mi értelme?! Inkább most hagyom magam megölni. Hiszen nyugodt vagyok, mintha nekem már mindegy lenne. Mintha beletörődtem volna a sorsomba. De ha nem akarok meghalni! Nem akarom, hogy kívánjam a halált. Ha ez most nehéz is, nem szabad feladni, küzdeni kell. Most örülök, hogy sikerült megnyugodnom, de igazából ez se igaz. Attól félek, hogy újra elkezdek rettegni a haláltól. De akkor is túlélem.  Szerettem az életem, volt sok barátom. De most vajon miért beszélek múlt időben? Hiszen tudomásom szerint még élek... És a barátaim is. Nem fog közülünk senki meghalni. Hazamegyek, ha csak a húgaim miatt is. Ők azok, akik aztán tényleg semmiről nem tehetnek."
Rebeka valami terven törte a fejét. Ilyenkor a főhősnek a könyvekben és filmekben mindig kiugrik valami pompás ötlet az agyukból, vagy legalábbis jön valaki a megmentésükre. A kés még mindig a torkához simult, úgyhogy úgy döntött, hogy bemutatkozik.
-Rebeka a nevem. Rebeka Caff.
Csak ennyit mondott, halk, de határozott hangon. És akkor látta meg  életében először a Fiút.