Első fejezet

A 79-es szoba ajtaja becsapódott.
"Ez egyszerűen nem lehet igaz! Nem lehettem ennyire hülye! Ez a baj velem, hogy soha sem gondolkozom mielőtt cselekszem. Pedig hányszor figyelmeztettek már emiatt... Sose tanulok a hibáimból. Ez az ember pedig már lehet, hogy itt van, a szállodában! Tudom, hogy nem kellett volna eljönnöm otthonról, de egyszerűen nem bírtam tovább. Már nagyon régóta elegem volt a szüleimből. Lehet, hogy nekem valami bajom lesz e miatt a kirohanásom miatt, de ők legalább megtanulják. Otthon mindig igazságtalanul megbüntettek, engem nem szerettek annyira, mint a húgaimat. De most már úgyis mindegy. Csak azt remélem, hogy üres ez a szoba!"
Gondolatmenetének a hirtelen felvillanó, vakító lámpafény vetett véget, ami özönlő fényárként áramlott szét a szobában. Szegény  annyira megijedt, hogy kishíján felsikoltott, de szerencsére sikerült erőt vennie magán, és csak a levegőt kezdte gyorsabban kapkodni. Borzasztóan meg volt ijedve, sőt, még valami annál is dermesztőbb, hideg rémület lett úrrá rajta. Agya teljesen leblokkolt, nem volt hajlandó felfogni azt a halálos rettegést, ami most tudatosult igazából a lány agyában. Az elmúlt órák borzalmaihoz képest egy felvillanó lámpa igazán semmiségnek számított, de a Rebekában összegyűlt félelem már túl sok volt egy 15 éves agynak. Most értette meg csak igazán, hogy mire is értik a könyvekben: földbe gyökerezett a lába. Olvasás közben már ezerszer részese volt e érzésnek, de a valóságban teljesen más volt. Nem tudott még gondolkodni sem, csak a minden mást kizáró folytogató halálfélelmet érezte.  Nem latolgatta, hogy elszalad, nem volt ideje semmire sem, mert alig pár centiről egy hipnotikus, mélykék színű szempár meredt rá.
-Eltévedtél, drágaságom? – kérdezte halk, rideg hangon a férfi és valami eszelős fény csillant meg a tekintetében. – Ide senki nem szokott betévedni. Úgy látszik, ma nagyon nincs szerencséd, kislány.